Hátizsákos kalandozás Glasgowban, avagy jöttem, láttam, VISSZAMENNÉK !!!

Visit --> fall in love --> remember --> go back :)

Az úr 2014. esztendejének november havában, annak is 26. napján a Marcsi névre hallgató különös vándormadár felkerekedett, hogy szemügyre vegye a skót korona egyik ékkövét. Mint már régesrégen írtam, a Lake Districtben lakó kedvesaranyos néni javasolta, hogy hagyjam nála a malaclopó méretű bőröndömet, és hátizsákkal vágjak neki Skóciának, amiért a mai napig hálás vagyok. Angliában a saját káromon tanultam meg, hogy mennyire felesleges, továbbá fájdalmas 40-50 kg cuccal közlekedni mindenfelé (kandikamerás pillanatok ismertetésére külön bejegyzést készülök írni).

A vonatút Penrithből egy kellemes másfél óra volt, es mivel a brit vonatok minősége fényévekkel a MÁV előtt van, így villámgyorsan és kényelmesen elrepült. A vasúti közlekedés máris hiányzik Angliából, hangulatos dolog átszelni a fél országot, érdekes emberkékkel együtt utazgatni, beszélgetni, pláne egy kényelmes vonaton, ahol mindenkinek saját asztalkája és konnektora van, és félóránként jár a mozgóbüfé ;) 

Glasgowba első pillantásra beleszerettem. Már a vasútállomás is nagyon tetszett, bár nyilván a karácsonyi hangulat is sokat hozzáadott a megítélésemhez. 

Igazából én az a fajta típus vagyok, aki, miután először megérkezik egy városba, félórán belül el tudja dönteni, hogy tudna-e ott élni. Glasgownál elég volt öt perc és tudtam, hogy bármikor szívesen visszajönnék hosszabb-rövidebb időre. Nem tudom megmagyarázni, de hihetetlenül hangulatos város. Barátságos és emberi, és abszolút élhető (szöges ellentétben Birminghammel, de erről majd később).

Az elsőszámú kedvencem a metró lett. Egyetlen vonal van, ami körbe jár két irányba egy külső és belső körön, így ha elszúrod, és rossz irányba mész is ugyanott lyukadsz ki, csak kicsit később. Először mikor lementem, azt hittem ez valami játékvasút a föld alatt, az alagút kb alacsonyabb volt, mint én. Nem tévedtem sokat, valóban mesébe illő szerelvények vannak, amik félkör alakúak és éppen olyan magasak, hogy az emberek beférjenek az ajtón, és lehuppanjanak a kárpitozott ülésekre. Egyértelműen nem zsúfoltságra van berendezkedve, nagyon barátságos kis hely :) 

 

metró alagút

Nem a legjobb kép, öcsinek készült ;)

Első nap szinte rögtön az egyetemvárost vettem célba egy régirégi, még általános iskolából ismert ismerőssel, akiről véletlenül facebookról tudtam meg, hogy Glasgowban jár egyetemre. Ezúttal is köszönöm Márknak a rögtönzött idegenvezetést :) 

Nahát, az egyetem. Annak idején óriási Harry Potter rajongó voltam, ezt a mai napig sem kívánom tagadni, és ugyan én a könyveket bújtam megszállottam, azért a filmekre is vetettem egy-egy pillantást. Azonnal felismertem a szépséges kastélyépületet, pedig tudom, hogy csak néhány jelenetet forgattak ott. Hihetetlen, hogy egyesek ilyen helyen tanulhatnak nap, mint nap, a sárga irigység kerülget érte. Bármeddig szívesen ottmaradtam volna, így másnap is visszatértem megcsodálni.

A modern egyetemi tömb is tetszett, a sürgés-forgás, ezer nyelven karattyolás, az internacionális közeg minden sokszínűsége és ezerarcúsága. Ugyanis több mint másfél hónap után először voltam fiatalok közelében. Ez persze csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyire nagyon hiányzott. Összességében nagyon szerettem a munkám, nem is kezeltem igazán munkaként, de egy nénivel kettesben egy szigeten, vagy a semmi közepén nem igazán van társasági élet, úgyhogy Glasgowban kiélveztem minden pillanatát. 

Kastély egyedül

Kastély velem (másnap, esőben)

Hogwarts

Végigjártuk a botanikus kertet is, ami szintén nagyon szép volt, rengeteg növénnyel a világ minden tájáról. Hihetetlen, hogy a nyugati társadalmak mennyivel civilizáltabbak, így ritka trópusi növények közt sétálgathattam anélkül, hogy üvegfal, rácsos kapu, elektromos kerítés vagy harci eb választott volna el minket egymástól. 

Ezer meg ezer fényképem van a város minden zugáról, végig japánturista üzemmódban nyomultam, ide igyekeztem a legjobbakat kiválogatni. 

Üvegházikó (egy a sok közül)

Még a kukák is elbűvöltek ;)

Mivel a skót kultúrából is szerettem volna valamicskét átélni, így nyilván egy igazi skót pubba vezetett a szemem, orrom, szám és egyéb testrészeim. Náluk napi program az esti kocsmai összejövetel, vacsi, sör, haverok, meccs, örömködés és bandázás. Elég csábító életforma, az biztos; elképesztő hangulata volt a helynek az esti órákban ;) 

fél marha frissen sütve

A szállásomat eredetileg couchsurfinggel szerettem volna megoldani, ami ezúttal valamiért nagyon nem akart összejönni, de az utolsó pillanatban egy kedves ismerősöm végül kihúzott a pácból. 2013 nyarán ugyanis nyári egyetemen voltam Rómában, ahol 35 fiatal volt szerte Európa minden tájáról, iszonyú jó társaság, pár emberrel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de a többiekkel is segítjük egymást, ahol csak lehet. Xryshida egy tündéri görög lány, aki Glasgowban jár mesterképzésre, és ugyan borzalmasan el volt havazva beadandókkal, felajánlotta, hogy a koliszobája padlóján töltsek két éjszakát. Mondanom sem kell, a brit kolik természetesen saját szobásak, nem is hallottak 2-3-4 ágyas megoldásokról, és mikor a híres hírhedt szegedi szemikoliról meséltem, csak rémüldöztek a magyar valóságtól, vagyis, hogy  4 ember egyszobában, és kb 60 lányra jut egy fürdőszoba. Persze néha ennek is megvan a maga szépsége.... Nagyon néha...

Szóval másnap szintén az egyetemen kezdtem, elkísértem Xryshi.t, aki bevitt a mesteresek elkülönített kávézójába, megmutatott pár rejtett zugot a kastélyban, és útitervet talált ki az egyetemi múzeumok körbejárásához. :) 

Xryshi selfie

A William Hunterről elnevezett múzeum kifejezetten érdekes volt, olyan mindent bele típusú, ami kicsit sem unalmas. A különböző részeket egy-egy egyetemista mutatta be, akinek épp az volt a szakterülete, és gyakorlásképpen tárlatvezetést tartott. Volt történelmi rész, főleg római kori emlékekkel, csillagászati, gyógyszerészeti és orvosi szekció is. Itt döbbentem rá, hogy a Glasgow kóma skálát a városról nevezték el, ez valahogy eddig nem tudatosult ;) 

GLASGOW KÓMA SKÁLA

Kedvenc gyógyszerészeimnek szeretettel

Délután következett a katedrális és a nekropolisz szemügyrevétele, természetesen szakadó esőben, ám ez sem tántorított el attól, hogy végigsétáljam a várost. 

A katedrális ajándékboltja ugyan már zárva volt, de bevetettem a naaaaagy bociszemek varázsát, így elértem, hogy vehessek egy ceruzát a gyűjteményembe. Ugyanis már jóideje ceruzákat gyűjtök mindenhonnan, amerre járok. Nem volt kedvem hűtőmágnest vagy képeslapot gyűjteni, mint mindenki más, ráadásul a ceruza ötletes, szép, olcsó, és rendkívül praktikus is, úgyhogy ha bárki szuvenírt szeretne nekem vásárolni bárhol, már nem titok, hogy mire vágyom ;) 

Cathedral

Necropolis

Mivel Glasgow London után a sziget legnagyobb bevásárló centruma, így kénytelen voltam én is belevetni magam egy kis shoppingolásba ;) 

Itt még rendkívül visszafogott voltam, mindössze néhány ruhát vettem, és egy vízálló télikabátot, mivel beláttam, hogy ez a helyi csodafegyver az időjárás ellen. 

A pláza a hibás, nem én :)

Este Márkkal moziba mentünk, mivel mindenképpen látni szerettem volna a Hunger Games legújabb részét. A Cinema Palace valóban egy palota, kb 8-10 emeletes, és üveglift visz fel a megfelelő szintre, így az esti panorámát is megcsodálhattam. 

A filmet ezúttal szerencsére maximálisan megértettem, ekkor még kellemesebb volt füleimnek az amerikai angol hangzása, ez azóta persze gyökeresen megváltozott. Nem kívánok műelemzést folytatni a történettel kapcsolatban, mint általában, ebben az esetben is jobban tetszett a könyv.

Este megleptem Xryshit egy kis rögtönzött vacsival, szegény kb hajnal egyig könyvtárban volt (igen tudom, hogy hamarosan rám is ez a sors vár, bár nálunk sajnos 8-kor zár a könyvtár)...

A harmadik, egyben utolsó (fél)napomon kicsit még körbesétáltam a belvárosban, majd egy koradélutáni vonattal visszautaztam Penrithbe. Itt találkoztam a nénivel, akinek előtte egy hétig segítettem, tündéri volt, hozta a bőröndöm, illetve még elvitt búcsúzóul mekizni is :) 

Innen estére átvonatoztam Birminghambe, ezzel kezdetét vette angliai tartózkodásom legfurcsább és legkínosabb hétvégéje, de erről majd legközelebb írok ;) 

Skóciáról összességében rendkívül pozitív vélemény alakult ki bennem, az emberek barátságosak és segítőkészek, utcán, boltban, akárhol; és ha valaki nem érti az akcentusukat próbálkoznak lassabban és tagoltan beszélni szerencsétlen külföldiekkel ;) 

Maga az ország, vagyis amennyit lattam belőle nagyonszép, remélem még látjuk egymást valamikor.
Mindenkinek ajánlom top10 bakancslistás úticélnak sok sok szeretettel :)

Lake District, avagy 220 felett átértékeled magadban a világooot ;)

Jó pár hetes lemaradás pótlási kísérlet I. fejezet J

(további várható részek: Glasgow, Birmingham, Kingston upon Thames, kissziget újra)

Időpont: 2014. november 18-25

Nyugalom, nem készülök több Neoton szövegrészlettel, ez is csak az egy hét alatt megtett mérföldek számára kíván vonatkozni. 

A borzasztó bizonytalan pár nap után kereken egy hetet töltöttem északon. Persze a szokásosan jól szervezett „csomagolj, reggel indulsz” stílusban derült ez ki egy hétfő este, majd’ egy hét aggodalom, idegbetegség és falkaparás után, de legalább végre kaptam munkát. Rizikós volt, új kliens, semmi előismeret. Veszélyesen, vagyis inkább kiszámíthatatlanul élek errefelé (meg nincs is nagyon más választásom), így bevállaltam. Másnap reggel útnak indultam a kb 5 órás vonatozásra, ezúttal majdnem zökkenőmentesen. A területet Lake District-nek hívják, egy nemzeti parkban van, ennek a közelében laktam egy farmon egy tündéri hölggyel. Nem szeretném a néni kifejezést használni, mert ugyan 85 éves, de egyrészt maximum 70nek néz ki, másrészt stílusra is fiatalos. Pszichológus, a mai napig tanácsadást tart az iskolában, és egy angyal. Csak ezért volt rám szüksége, mert műtét után lábadozott. Igazából inkább személyi asszisztens voltam J Szuper egy hét volt, köszönettel tartozom a Sorsnak, vagy a Jóistennek, vagy ki miben hisz, annak…
 Kitalálta, hogy mivel még keveset utaztam, így megmutatja nekem a környéket. Erre utal a bejegyzés címe is. Én vezettem a kocsiját, ő kalauzolt. 

Nahát, az autó ;) Mikor először beültem, már láttam,hogy itt valami nem stimmel, olyan furcsa volt… Persze hamar kiderült, hogy automata. Hurrá, olyat még úgysem láttam soha… Igazából két pedál, meg egy érdekes kar a műszerfalon alkotta a berendezést, amiről később kiderült, hogy előre-hátramenet és parkoló „üzemmód” között lehet vele váltogatni. Hát gyerekek, ez egy DODZSEM. De komolyan, olyan nevetségesen egyszerű vezetni, hogy csak, na. Pláne, hogy hibridautó. Lehet, hogy most előbújt régóta rejtőzködő szőkeségem, de nekem ilyen kell :)
Sok-sok első dolgot kipipálhattam már a listán, mióta itt vagyok, az angol autópályán automata autóvezetés is ezek közé tartozik. 

Nadena… a hölgy elvitt először is egy galéria-étterembe, ami olyan volt, mintha egy múzeumban ebédeltünk volna, ugyanis festmények, szobrok, és egyéb kiállítási tárgyak vettek körül. A hely amúgy egy eléggé felkapott vegetáriánus étterem (és nagyon finom a koktélrákjuk).  Érdekes esemény volt a helyi kézimunkaklub szervezésében, egymagam csökkentettem kb 20-30 évvel az átlagéletkort ;) Aranyos nénik voltak, lassan kezdek hozzászokni a társasági élet eme formájához, így már biztosan nem lesz új, ha eljutok abba a bizonyos korba, már most is úgy érzem magam, mintha ott tartanék, bár ez munkahelyi ártalom. Óriási mértékben nőtt a „nagyigeneráció” által használt brit szleng kifejezések száma virtuális szótáramban, egy nap ezt is biztos kamatoztatni lehet valahol…
Ezt követően másnap megejtettem az első  angol fish and chips próbálkozást is, ami szintén nagyon finom; ezúton kérnék egy perc néma csendes tiszteletadást a csatamezőn véres küzdelemben elhullott „nagy angol fogyókúra” projekt csúfos vereségének :(

A hét további részében látogatást tettünk az Északi Tavakhoz. Nagyon szép és hangulatos hely, bár nem egy Plitvice, de nincs is tele nyüzsgő turistákkal. Igen, újra kajáról esik szó, ugyanis a völgy hoteljának körpanorámás éttermében ebédeltünk, amivel megkezdődött a karácsonyi hangulatom megalapozása. :D

Hoztam pár képet is a tavakról, nekem nagyon tetszett a környék, bár nyáron biztos kellemesebb, de télen is megvan a maga varázsa :)

Jean és Marcsi Glenriddingben, az Ullswater tó partján :)

balra hátul a körpanorámás étterem, elöl az "esküvői terasz"

Kilátás az étteremből

Móló

kacsák :)

Ullswater tó, északi part

Másnap ellátogattam életemben először, de nem utoljára Skóciába. Egy határ menti outlet village volt a célpont, a néma csend ezúttal a szép, ezüstösen csillogó, megfáradt bankkártyámnak szól (Glasgow, Birmingham és Kingston után lassan érik életem első HAUL cikk próbálkozása is).
Utolsó nála töltött napomon pedig búcsúzóul elvitt moziba is, a Mr. Turner című angol filmet néztük meg. A mozi egy nagyon érdekes gyöngyszem volt a 21. század plázamozijainak tükrében, ugyanis ez ténylegesen filmszínház volt. Függönnyel szegélyezett színpad, közepén a vászon, meg oszlopok a teremben, színházi székek… Maga a film is érdekes volt, egészen festői a képi világa (végtére is egy festő életrajzi filmje), bár a 19. századi brit angol annyira nem lopta be magát a szívembe, de sebaj.

Mivel kedves drága tündéri cégem munkatársai szokásukhoz híven nem biztosítottak rögtön következő munkalehetőséget, így úgy döntöttem, hogy ezúttal a „várok, amíg a sült galamb a számba repül” lét helyett turista üzemmódra váltok, és ha már majdnem Skóciában voltam, ideje átlendülni azon a bizonyos (képzeletbeli) határon, és elutazni pár napra Glasgowba. A kedves hölgy azt javasolta, hogy menjek nyugodtan csak hátizsákkal, ingóságaimat hátrahagyva. Elképesztően hálás vagyok neki ezért a mai napig, szuper volt pár napig turistáskodni egy egész oviscsapat súlya nélkül….

Glasgow városába halálosan szerelmes lettem, de az már egy másik történet J

TO BE CONTINUED…

Hát ezt is túléltem! ;)

Ezt a címet egy kedves tréninges csapattársamtól kaptam, vagyis miután elpanaszoltam neki sorozatos balszerencséim történetét, ő mondta, hogy no para, ebből is lesz majd egy blogbejegyzés a fent említett címmel. Hát tessék :)

A kis szigeten 3 hetet voltam a nénivel, erről azért nem írtam bővebben, mert egyrészt az erdőben a semmiközepének közepén nemsoksemmi történik, másrészt mert valljuk be őszintén, sziporkázó személyiségem nem is olyan rejtett ellenben nagyon egyértelmű része a lustaság nevű gonosz szörnyecske (kiűzésén fáradhatatlanul fáradozom, de valahogy még nem sikerült lerázni, rosszabb, mint a bolhás Bodri a disznóólban).

Nadena, a kakikavarás angol módra csak ezután következett igazán, a szervezés ugyanis maximum annyira tartozik a cég erősségei közé, mint nekem az anatómiatanulás. A remény hal meg utoljára, de eddig nem domborítottak túl fényesen. Ugyanis természetesen miután el kellett hagynom a nénit, mivel visszajött az állandó gondozó, gyakorlatilag földönfutó lettem volna. Szerencsés barátságom a néni családjával segített, hogy még pár napot maradhassak.
Ezalatt kaptam pár javaslatot, hogy hova is mehetnék és kihez, de mivel racionálisan gondolkozom, így a teljes orvosi team és nővércsapat felügyeletét igénylő kliensekre vérző szívvel nemet kellett mondanom, ugyanis nem kívánom túlbecsülni a képességeimet. Persze jött a felső nyomás, a „keleteurópaibevándorló” neki ez is jó lesz, a  „mennyé má” meg „as expected from you” és hasonlók, de igyekeztem az effajta erőszaknak diplomatikusan ellenállni.  Ezt javaslom mindenkinek, aki bármilyen hasonló, külföldi cégen keresztül kíván dolgozni; aki hagyja, azt igenis kihasználják… Aki nem, azt is, csak max nem annyira (keserű tapasztalatok tárházáról bővebben később, ill. személyesen).
Kedves bánásmódjuknak és érzékeny lelkemnek köszönhetően egy kellemes éjszakára szoros barátságot köthettem a fürdőszobával, annak is a padlójával, szeretetreméltó emberpéldány híján a WC deszkát ölelgetve.  Még véletlenül sem ilyen formában próbáltam az egyetemi bulik és esetleg alkoholfogyasztás hiányát felidézni vagy kompenzálni (bár való igaz, munkaidőben, vagyis majdnem MINDIG alkoholtilalom van a ködös Albionban).

 Közben tönkrement az ebayen vásárolt szuperokos nagyon noname kínai csodatelefonom, mert hát mért ne… és a drága bankom is elfelejtette, hogy a szépséges, ezüstszínű, dombornyomott visa kártyám is erősen magatehetetlen állapotban van pinkód nélkül (amit persze még a mai napig nem kaptam, ez aztán „money saving project” a javából).

A lényeg, hogy 2,5 nappal később ugyan, de el kellett hagynom a kisszigetet. Semmi munkalehetőség, semmi jövőkép, de menni kellett. Szerencsére retúrjegyem volt a céges központba (Alcester) visszafelé, és pár éjszakát lehet a céges szálláson tölteni. Az utam kezdőlökését a reggeli mérlegelésen 40,6kg.ot mutató bőröndöm adta, amit a mai napig nem sikerült sikeres fogyókúrára fognom, de dolgozom az ügyön.

Az utazás (röviden, tömören, minimálisra fogott picsogós részlettel): először is kocsival a hajóig, eddig rendben volt, bár a bőrönd útja a kocsiig nem volt zökkenőmentes, legközelebb elefántot vagy tevét is kérek hozzá. A hajóra persze rossz jegyet adtak, és nem is értették mért hápogok - mint a kacsa itatás közben - az árcédula láttán, de ezt még mosolyogva elintéztem.  A hajókázás csak egy kellemes félóra, némi hullámvasút effekttel fűszerezve, de abszolút vállalható a jármű. Ezután a busz Southamptonban és az első vonat is kifogástalan volt…
Nadena, túl szép is lett volna ha zökkenőmentesen átjutok a fél országon. Az első átszállás után ugyanis valaki úgy döntött, hogy nem lel több örömet a napsütéses angol délutánban, vagy szimplán a kötéltánc felvételijére készült a helyi vándorcirkusznál, sajnos nemtudom, de már nem is fogom megtudni, mert szerencsétlenül konfrontálódott a vasúti szerelvények komplett tucatjával, így órákra töröltek minden járatot. Itt kezdett a mosoly lefagyni az arcomról. Miután mégis elindultunk, a kedves kalauz elfelejtette megemlíteni, hogy a világvége kisfaluban, ahol át kell szállnom, nem várják meg a késő vonatokat, és már nem megy aznap több járat. Szerencsémre otthon Magyarországon a huszadik ember, akit felhívtam, felvette a telefont, és időt-fáradtságot-mobilnetet nem kímélve rájött, hogy ugyan a másik irányba, de valamerre mégis eljuthatok a világvégéről (nagyon szépen köszönöm Niki).
Így jutottam Birminghambe, ahol további 2 óra várakozás után végre befutott egy vonat, ami elvitt a célegyeneshez. Sajnos az egyenes, mint ahogy azt soksok éve megtanultam, alapfogalom, így nem definiáljuk (bár találtam pár érdekes gondolatot a wikipédián), de a lényeg, hogy baromihosszú hosszúság. Természetesen ennek megfelelően egy kellemes órácskát tölthettem el szombat éjszaka az országút mentén, egy malaclopónak is beillő bőrönd társaságában, különböző nyelveken változatosan szidva a taxisofőrök időérzékét. Ugyanis a céges központ akkora város, mint Herend (ezerbocsánat az ott lakóktól), azzal a különbséggel, hogy se busz, se vonat, de postakocsi nem jár arra. Így kiszolgáltattam magam az elemeknek, míg végül begördült a várva várt, kb tízszer felhívott taxi, és elvitt a cottage-hoz (fogalmam sincs mért így hívják a céges szállás gondozók részére fenntartott részlegét). Végül közel 12 óra alatt sikerült megtenni az 5,5 órás utat… no comment…
 Az ajtó kódját hivatalosan tudtam ugyan, ennek ellenére laza félórámba telt bejutni. Az persze csak két nap múlva derült ki, hogy rossz épület rossz emeletének rossz ajtaján próbálkoztam, de sebaj ;)

Ennyi a picsogásból mára, Murphy barátunkat üdvözlöm, üzenem neki, hogy még többmilliárd ember várja szeretettel, nincs szükség az irányomba mutatott túlzott szimpátiájára, meguntam, mint milliárdos üzletember a huszonéves kedvesét…

Nem akartam magam túláradozni, úgyhogy a hepiend holnapra marad, de szerencsére már van helyem, ugyan csak egy hétre, még mindig nem ütöttem el senkitsem, és meglehetősen jól vagyok tartva erre a rövidke időre (hogy utána mi lesz, sajnos újfent nem tudom).

Ennek bizonyítására mellékelek egy képet az első estémről, tudom, hogy rendkívül informatív jellegű ;)

Soksok puszi mindenkinek szerte a nagyvilágban, ünnepélyesen megígérek egy rövidke irományt a jelenről, egyet tele képekkel, egyet angolul, és végül, de nem utolsósorban biztosan írni fogok a kiváló angol belsőépítészeti megoldásokról és kandikamerás pillanataimról.

Kissziget, nagysziget és az autó ;)

Tisztelt Nagyérdemű !!!

Legutóbbi memoárom óta annyi minden történt, hogy lassan kisregényt is írhatnék (már ha tudnék), de ettől megkímélek mindenkit (egyelőre).

Tehát.. Szinte közvetlenül azután, hogy megírtam a legeslegelső blogbejegyzésem, konkrétan másnap, már át is utaztam a szigetországot, vonattal meg vonattal meg busszal meg hajóval és kikötöttem egy kicsi délkeleti szigeten, ami Isle of Wight névre hallgat. Hivatalosan ugyan nem mondhatom meg senkinek sem, hogy pontosan hol vagyok (különben lesz nemulass), de kb a sziget közepén, az erdőben. Tényleeeeeg…  a szomszédjaink soksok pók, madár, meg az egész Egyesült Királyságban egyedül a szigeten előforduló vörös mókusok.  Nagyon cukik, valahol fotóm is van róluk, mivel kb mi etetjük őket a kertben.  :)

Nade, a munka. Ami igazából nem munka, mivel utálom az egészségügyben ezt a kifejezést, mert ez hivatás, akkor is, ha jelenleg a tápláléklánc legalját képviselem benne. Egy néninek vagyok a bentlakó 24 órás gondozója, egyenlőre jövő hétvégéig, mivel sajnos csak helyettesítem az állandót. A néni tündéraranyos, nyilván részleteket nem írok az állapotáról, de általában nem az egészséges embereknek van éjjelnappali gondozója…  A munkakörömbe minden beletartozik, amit egy egészséges ember saját maga ellátására megtesz, minden téren. Az első pár nap iszonyúnehéz volt, mert meg kellett szokni egymást, de mostanra nagyon megszerettem a nénit (nemérdekel, hogy ez így nem professzionális). Az eddig megismert angolok érzelemvilága kb egy teáskanál színvonalán áll, de nem szeretnék általánosítani. Még kapnak tőlem egy esélyt, hogy bebizonyítsák, hogy a materiális gondolkodásmódjuk mögött ők is érző emberi lények.

 Hivatalosan ugyan jár nekem napi két óra szabadidő, ami itt a semmiközepén nem érvényesül, de tegnap pl megkaptam az egész délutánt, és bemehettem a sziget nagyvárosába. Ezúton is köszönöm az HSBC banknak, hogy kb 3 órát elrabolt a szabadidőmből (de véééééégre van bankszámlám, el  se hinnétek, milyen nehéz ezt elintézni „keleteurópaiként” itt). A banki ügyintéző viszont tisztelettel adózott annak, hogy sikeresen ki tudom fejezni magam egy anyanyelvemtől eltérő másik nyelven, amire ő saját bevallása szerint sosem lenne képes :D egy pont nekünk ;)

nadena… Angol tartózkodásom leginkább kétségbeejtő és embertpróbáló feladata kétségtelenül a VEZETÉS volt. Aki ismer, tudja, hogy otthon a jóöreg, kedvesaranyos családi autóval nyomulok, ami történetesen egy kétütemű Trabant (igen, annak kormányváltója van. Aki nemtudja mi az,… na erre nemmondoksemmit). Büszke vagyok magamra, hogy tudom vezetni, sőt nagyon szeretem, mármár a részemmé vált. 

Viszont amikor a kedves munkáltatóm közölte velem hogy ezen a helyen vezetni kell kb napi rendszerességgel.  Nahát az volt az a pillanat, amikor majdnem kölcsön kellett vennem az oktatási segédanyagként használt egyik pelust…  mert az egy dolog, hogy van kis rózsaszín plasztikkártyám (aminek a képén úgy nézek ki,mint egy vizihulla,tekintve, hogy volt annyi eszem, hogy vérvétel után menjek okmányirodába)… de az egy egész másik dolog, hogy itt, ahol MINDENT képesek elszigetelten és teljes egészében máshogy csinálni, vezessek egy sosemlátott autót, aminek a jobb oldalon van a kormánya.  

De hát mit volt mit tenni, megnyugtattak, hogy ez baromiegyszerű, meg hát ez nem forgalmas hely, csak egy kis sziget, menni fog az. Hát oké, gondoltam vagány leszek, bevállalom,  „egyszerélünk”  és majd otthon arcoskodhatok, hogy nekem ez is megy. Azért az első alkalommal majdnem tele lett a gatyám, főleg mikor realizáltam, hogy FORDÍTVA KELL BEHAJTANI A KÖRFORGALOMBA… hihetetlen.. katasztrofális… siralmas. Na de a legszörnyűbb talán az, hogy a sziget domborzati viszonyai erősen hajaznak Veszprémre, és csak egyautós utakat építettek a kisebb települések köré. Igen, roppantvicces, amikor szembejön a teherautó.  :( ja, nem…
Mára már kb megjegyeztem, hogy hol lehet kikerülni egymást, és már a néni se nevet ki, ha az ablakot kaparom a sebváltót keresve. Szóval alakul a molekula. Ugyan a kocsi kb tízszer akkora, mint az otthoni, de szerencsére eddig csak egy műanyag szemeteskukát ütöttem el, azt is csak a tükörrel, így nincs halálos áldozata az ámokfutásomnak.

Mivel lassan elérkezem a nénivel az esti szeánszunkhoz, így egyenlőre befejeződöm, de hamarosan jövök soksok képpel még a tréninghelyszínről és a szigetről is.

Mélységes mély tiszteletem, üdvözletem mindenkinek az anyaországban :D
Na és ölelés, puszi és ami még tisztességes ;)

LegeslegeslegeslegELSŐ :)

Köszi, puszi, miegymás ;)

Drágáim!

 (Elsősorban azok szerencsé(tlen)s kiválasztottak, akiknek félve-reszketve elsuttogtam újdonsült blogom címét)

ÉLEK :D

Najó, elsőre ez talán kicsit velősnek és tömörnek tűnik, de a lényeget lefedi… Túléltem életem legeslegelső inglis hetét.. Kaptam jót, rosszat, hideget, meleget, sokat meg keveset, de ittvagyok :D
Az elhatározásom erősebb, mint valaha..

Azokkal, akik nem tudják, tudatom, h hirtelen felindulásból ősz elején úgy döntöttem, hogy há’ eccer élünk, ideje szerencsét próbálni a nagyvilágban, annak is egy különös falatnyi szegletében, Nagy-Britanniában. Múlt hét vasárnapján Marcsi tehát útnak indult felfedezni, élni, felnőni, kalandozni, pénztkeresni, ismerkedni, sírni és jót nevetni…. miegymás.  Mindezt live-in carer (bentlakó gondozó) munkakörben képzeltem el, egy nagyonnagyon jóóó barátom testvérének segítségével, aki tündéri módon segített mindenben, amiben csak lehetett.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a cég által hirdetett tréninghéten túlvagyok, hivatalosan is megerősítették, hogy sikeresen elvégeztem (soksok más emberrel együtt).  A tréninghét kb úttörőtábor fílingű (mondja a lány szerényen 1991ből), legalábbis erre következtetek..  Emeleteságyikó és  tetőtér kiváló angol tervezésű kombinációja a szállás, nyilván díjnyertes mesterember ötletén alapuló megoldás, és mivel a rövidebb fűszálat húztam, a fenti ágy vendégszeretetét élvezem… Hófehérke és 7törpe kombinációban zseniális lenne, de sajnos kukaszundimorgó helyett én hófehérke lettem a játékban, így némi diszkomfortérzetem van, de nem panaszkodom. Ugyancsak frenetikus angol találmány a langyos víz, mint fogalom teljes hiánya, hiszen van hideg- és melegvízcsap, persze külön-külön, há’ így logikus nemdebár…  

A szobatársaim tündérek voltak, van közös képünk is, ugyan némileg retardált fejünk van, de hát tréning után este mit vár az ember ;)  

Pláne a főzéskurzus után…  Amiről majd írok részletesen, ( hiszen az angol konyha gasztronómiai ékessége megér egy misét) röviden annyit, hogy amennyiben valaki ismeri a mikró, illetve a vízforraló használatát, máris chef, amennyiben hozzácsapjuk a sütő bekapcsológombjának ismeretét és a fagyasztó ajtajának kezelését, kis túlzással már mesterszakács minősítés megszerzésére is pályázhat…

Nadena, az angolokról annyit,hogy kedvesaranyos udvarias népség... akik persze minden mondatukkal finoman érzékeltetik, hogy te nem tartozol közéjük, sosem fogsz, továbbá ha mégegyszer meghallom, hogy „keleteurópaibevándorló” én esküszöm főbelövöm magam.
Rétibácsi a lovassyból megerősítheti, hogy szánalmas eredményeket produkáltam annak idején földrajzból (szánombánombűneimet) de azt még én is tudom,hogy Európa KELLŐS KÖZEPÉN LAKUNK!!!!!!!!!! (aki nemhiszi, járjon utána)…

Mindent egybevetve, jó itt lenni, bár hamarosan hűűűűdenagyondolgoznikell… addig is Alcester városkában vagyunk, ami hazai viszonylatokban inkább nagyfalu, de van kistesco meg telefonfülke, szóval szerintük város ;) hát jó, legyen.

MARCSISSÁGOK ÁLÁ ELSŐHÉT:

Először is a megérkezés: mindenkinek jön a szalagon széépen a bőröndje, semmi baja, jólvan, kivéve a lánynak, akinek 32,1kg.ra sikerült megpakolni az ázsiacenteres (persze kiváló minőségű) metállila keményfedeles szekrényét.. végülis, legalább kiszellőzött a szajré fent a fellegekben… Ugyan kicsit mission impossible lett a művelet törött fedéllel,félkerékkel és hiányzó húzókával, de odaseneki, misem normálisabb, mint piros madzagon rángatni a reptéren végig a bőröndünket, mint az oviban a falovacskák/nyuszit/békát..

Fizetés a boltban: sosem jártam Angliában, amiből persze következik, hogy azt se tudtam mi a különbség penny és pence között, illetve melyik fémpengő mirevaló… Nem kicsit volt mulatságos a hét folyamán az aprópénzzel szerencsétlenkedni, főleg mikor a 2fontos helyett a kétpennys akadt a kezembe… Okoztam pár kellemes percet a roppant(ulnem)helyes fiatalembernek a pénztárban…

Családtól és barátoktól való elköszönés a telefonban: miután betegre röhögték magukat a szobatársak (vagy bárkimás) mikor letettem a telefont, én meg bambán bámultam, hogy milyen ópiátot szedtek ezek össze az aznapi oktatáson (és mért nem hagytak belőle nekem is), megkérdeztem h mégis mibajukvan?? kiderült, hogy az ő olvasatukban a telefonba való elköszönés, nevezetesen a pussy pussy pussy egész más jelent, mint magyaros füleim számára. Roppant mulatságosnak találták és értetlenkedtek azon, hogy ugyan nőgyógyásznak készülök, de vajon mifenéért ismételgetem folyamatosan a hívásaim végén a jövőben megélhetésemet (is) szolgáltató egyik testrész nevét  :P ;)
Következésképp, akivel telefonon/skypeon/viberen/füstjelezve a közeljövőben kapcsolatba lépek úgy, hogy azt feltehetőleg egy nemmagyar is hallja, ne csodálkozzon, ha úgy köszönök el tőle, hogy csókollak,istenáldjon,… J

Köszönöm annak, aki elolvasta irományom, sajnos a bennem lévő sékszpírt még mindig keresem (bár a szomszéd városban született, szóval remélem hamar megtalálom)… ezért elnézést kérek. 

Soksok puszi (!!!!) és ölelés mindenkinek közel, távol, s mégtávolabb (igen Nathi, neked is Szentpéterváron!!!!) :* :*:*

Mahrcsi

P.S.: igen, aki még esetleg nemtudná, az angolházak kívülbelül úgy néznek ki, mint a harrypotterben… és igen, én ezen megrökönyödtem.. J